A Várhegyi kaland

A királyréti vadászkastély nem látszott messziről. Az erdő nem engedte. A Börzsöny fái köré zártak, mintha meg akarnák tartani maguknak, és csak az találta meg, aki tudta, hol kell keresni. A tető sötét vörös cserepe reggelenként nedvesen csillogott, az eresz alól lassan csöpögött a víz, és a Morgó-patak hangja úgy töltötte meg a levegőt, mintha a ház lélegezne. Zsófi zokniban állt a kőlépcsőn. 

A kő hideg volt, éles, egészen más, mint a fa vagy a föld. A hideg felkúszott a talpán, de Zsófi nem mozdult. Vékony pulóvert viselt, olyat, amit más már ősszel is levett volna. Az ujja rövid volt, a csuklója kilátszott. Felszívta az orrát – röviden, szinte dacosan.

– Zsófi, vegyél fel cipőt – szólt ki az ajtóból az édesanyja.

A hang nem volt szigorú, inkább fáradt. Olyan hang volt, amely már sokszor mondta ugyanazt.

A teljes könyv elolvasásához kattints a gombra.